5. A levél

2017.07.14.- Péntek.

Az éjszaka folyamán szebbnél-szebb álmaim voltak, melyektől kicsit úgy éreztem, mintha minden rendben lenne körülöttem és felhőtlenül élvezhetném a boldogságot ami körül vesz. Viszont mivel nincs boldogság, az álom is csak álom marad. 

Szeretek aludni, ilyenkor úgy érzem, hogy senki nem bánthat, pedig tudom, hogy ekkor vagyok a legsebezhetőbb, hiszen nem tudom megvédeni magam. 

Az álarcosbál óta csak forogtak a gondolatok a fejemben. Nem tudtam mit kellene tennem, féltem. Úgy éreztem kezdenek kicsúszni a kezeim közül a dolgok és nem tehetek ellene semmit. Átgondoltam már, mi lenne ha elmondanám Chrisnek, vagy esetleg a rendőrségnek mi történt, de rettegtem, hogy utána csak rosszabb lenne, vagy esetleg nem is hinnének nekem. 

Hiába aggódtam, hogy valaki újra rám támad, ugyan úgy egyedül jártam dolgozni és minden este elmentem futni is, de ott is csak az álmaimra tudtam gondolni, amelyben minden össze-vissza volt, mégis élveztem. Az egyikben Chris és én boldogok voltunk, éltük a kis megszokott életünket kettesben és minden a legnagyobb rendben volt, mint nagyjából egy éve, míg a másikban Harry szerepelt, akihez úgy ragaszkodtam mint még senkihez, és csak az enyém volt.

Azért alszom rengeteget, mert sok álmom van. 

De ezek megtévesztőek, hiszen a kapcsolatom romokban, Harryt pedig még nem is igazán ismerem. 

Hason fekve egy magazint olvasgattam az ágyon, a hűs szobában, ahol ment a légkondi is, a nap pedig nem tudott utat törni a redőnynek köszönhetően. Ezt már szeretem.

Az újságban sok érdekes cikket olvastam, de egyik sem fogott meg annyira, hogy ne a mai álmomra gondoljak végig, amiben Harry szerepelt. Nem ismerem a srácot annyire, de jó lelkű, titokzatos férfinek tűnik, érdekes számomra. A mosolya pedig ámulatba ejtő. Emlékszem, hasonló gondolataim voltak, mikor Christ megismertem. 

Éppen a poharamért nyúltam, mikor mellettem a lepedőn megrezzent a telefonom. 

Szemeimet összeszorítottam, rettegtem ki írhatott, mégis remegő kézzel nyúltam a készülékért, és oldottam fel a képernyőt.

Harry: Remélem nincs programod mára. Ebéd? x H.

Az üzenetet látva halvány mosoly kúszott arcomra, majd egyből pötyögni kezdtem rövid válaszomat.

Én: Mikor és hol? x S.

Az ő válaszára szerencsére nem kellett sokat várnom.

Harry: 12:30-ra érted megyek! x H. 

Jó kedvűen dobtam magam mellé mobilomat, majd hasamról átfordultam hátamra és a plafont kezdtem kémlelni. 

Ez nem minősül megcsalásnak, igaz? Hiszen csak egy ebéd, semmi több.

Jó érzés volt, mikor Harry írt. Elmondhatatlanul hálás voltam neki azért, hogy éppen egy hete megtalált ott a földön heverve és először kórházba vitt, majd haza.

Többet törődött velem, mint Chris, aki bár látta sebemet, semmit sem kérdezett. Ezt betudtam annyinak, hogy egy ócska bunkó mostanában. 

Az órára pillantottam, ami pontosan tizenegy órát mutatott. Hálát adtam az égnek, hogy ma pihenő napos vagyok, így nem kell bemenni az irodába, lesz időm elkészülni. Janel is szabadnapos ma, sőt egy srác elvileg el is hívta magával egy rövid hétvégi nyaralásra is valamerre, ahol még telefont sem kapcsolhat. Ej-ha, biztos nagy izgalmak lesznek ott... 

Gyors mozdulattal legurultam az ágyról épp úgy, hogy talpra essek, majd a szekrényhez szaladtam. Legalább tíz percig válogattam a ruháim között, mire megtaláltam az igazit. A választás egy egyszerű nyári ruhára esett, amely fehér volt, vörös rózsákkal borítva. Szerettem ezt a ruhát, számomra tökéletesen tükrözte a nyarat.

Miután átöltöztem, kisminkeltem magam, és kivasaltam hajamat, az órára pillantva rádöbbentem, hogy éppen időben végeztem a készülődéssel. Végszóra pedig a csengő is megszólalt...

Egy helyi kis étteremben ebédeltünk, ahova a családommal régen nagyon sokat jártunk. Imádtam ezt a helyet, igazán hangulatos volt. 

- Minden rendben? - zökkentett ki Harry a gondolataimból.

- Persze! - mosolyodtam el, majd magyarázkodni kezdtem. - Éppen azon gondolkoztam, mennyit jártam ide régen a családommal. Ez volt a kevenc helyünk, szinte minden szombaton itt voltunk. 

- Most pedig az a rész jön, ahol arra térsz ki ez azért maradt el, mert összeköltöztél a barátoddal, őket pedig alig látod mostanában - Harry mondandója végén alsó ajkába harapott, én pedig csak lehajtottam fejemet és halkan felnevettem. 

- Pontosan így történt.

- Szinte gondoltam. De már ne is haragudj - emelte fel kezeit - a barátodtól ez nem szép húzás. - Értetlenül néztem mondatára, nem tudtam mire gondol most, ő pedig csak nagyot sóhajtva kezeit az asztalra tette, a jobbal pedig átnyúlt rajta, és tenyerét kézfejemre helyezte. - Ha nekem lenne barátnőm, nem szakítanám el így a családjától. Legalább három hetente beiktatnék egy közös ebédet vagy vacsorát. Mikor láttad őket utoljára? - Kérdésén elgondolkoztam, majd megvontam vállaimat. Nem tudtam a választ. - Elvigyelek hozzájuk? Biztos örülnének neked! - bíztatóan rám mosolygott.

- Azt megköszönném - biccentettem oldalra fejemet, ő pedig csak még nagyobb mosolyt villantott felém, majd másik kezével is kezemért nyúlt és finomat megszorította azt. 

- Ezt köszönni sem kell - finom puszit nyomott kézfejemre, én pedig csak egy mély lélegzetvétel után elhúztam tőle azt és a táskámért nyúltam.

- Akkor hát induljunk. 

Az út talán tizenöt perces lehetett, de még kevesebbnek is tűnt, mert Harryvel nagyon sokat beszélgettünk. Úgy érzem, kezdem egyre jobban ismerni őt. A legfontosabb nekem a családom, ő pedig ezt hiába nem tudta, mégis elhozott hozzájuk, ezért pedig nagyon hálás voltam. 

A családom kitörő örömmel fogadott minket, bár érezhető volt, hogy nem értik Christopher és köztem mi történhetett, vagyis miért a göndörke van itt helyette. 

Nem zavartatták magukat, anyám sütivel tömte a fiút, apám a sportokról beszélgetett vele, Sofia csak méregette - bár ahogy láttam, szimpatikusabb volt neki mint Chris - Stacey pedig játszani hívta, de ez szüleim miatt lehetetlen volt, így csak velem kellett beérnie.

- Köszönöm Mrs Graham de ez rengeteg, tele vagyok! Nagyon finom volt! - mosolyogva tolta félre a tányéron lévő megmaradt sütiket Harry.

- Örülök, hogy ízlett! - bájos mosolyt küldve felé bólintott édesanyám. - De hívj csak Siennanak. A férjem pedig Frederick. 

- Egyébként Harry - szólt közbe kamasz húgom, mire mindenki rá kapta tekintetét. - Szoktál járni a mi kis városunkban? - hangjából sugárzott a gyanakvás, amit abszolút nem értettem.

- Nem igazán. Puredales nem nagyon áll közel hozzám, másodszor vagyok itt ebben a hónapban, az is Skyler miatt - sandított felém, én pedig akaratom ellenére is elpirultam. - Az én városom Riverwood. Ott van mindenem.

- Pedig annyira ismerős voltál nekem... Na akkor mindegy - vonta meg vállait, majd poharáért nyúlt , és a fiút szugerálva kiitta az egész limonádét belőle. 

A nap további része jól telt, Harryvel elmentünk sétálni, majd miután haza vitt, én zenét hallgatva takarítottam otthon, ezt a tevékenységet pedig egy új üzenet zavarta meg. 

Ismeretlen: Gondolom még mindig nem hiszel nekem. Nézd meg a könyvespolcot. Fentről a harmadik sor. Onnan balról az ötödik könyv. Remélem végre felnyílik a szemed. 

Sóhajtottam, majd az asztalra téve telefonomat a polcokhoz sétáltam, tekintetemet pedig arra a bizonyos könyvre vezettem, ami az üzenetben állt. Levettem a helyéről, majd gyors mozdulattal átpörgettem a lapokat, mire egy boríték esett ki két oldal közül. 

A könyvet félre tettem, majd lehajolva a borítékért tanulmányozni kezdtem azt.

Felvettem a földről és a fotelhoz sétáltam vele, ahol leültem. 

Kibontottam, kivettem belőle a levelet és olvasni kezdtem, de bár ne tettem volna...

"Chris!

Szerettem volna neked elmondani mit érzek, de nem ment. Nem tudtam belenézni a szemedbe és elmondani mert féltem. Úgy éreztem ezzel megbántanálak, csalódottá teszlek, de én ezt soha nem szerettem volna. 

Imádtam minden együtt töltött percet. Szerettem a csókjaidat, amikor átöleltél, megvédtél... A közös éjszakákat, a boldog pillanatokat. Részben neked köszönhetem, hogy az vagyok ma, aki. 

Ugyanakkor bennem van a mély, elviselhetetlen bűntudat! Engem otthon vár a párom, téged pedig Skyler. Mindkettőnknek meg van a maga szerelme, a saját otthona. Nekünk nem egymás mellett van a helyünk. 

Szeretlek! Nagyon szeretlek, de nem annyira, mint Őt. Ő a mindenem, érte feláldoznám az egész életem. Szeretem, kérlek értsd meg és fogadd el! Tartsd tiszteletben a döntésemet, még ha nehéz is lesz.

Köszönöm neked a törődést és a szerelmet.

Kérlek vigyázz magadra!

A borítékban ott az egyetlen közös képünk. Soha ne felejts el!

Örök szeretettel: x Lara.

2015. 06. 24."

A levél végére érve már arcomon patakokban folytak könnyeim, kezeim pedig megállás nélkül remegtek. Idegesen hajamba túrtam, majd a borítékban kutakodva megtaláltam azt a bizonyos képet. 

Csalódottan zokogtam a fotelben talán órákon át, egyszerűen nem tudtam megnyugodni. A szívem apró darabokban hevert a földön mikor tudatosult bennem, hogy Chris megcsalt, ráadásul tényleg ismerte ezt a lányt, és nem is az én társam volt a szakítás kezdeményezője. Remegtem, elkapott a hányinger, a jelenbe telefonom csörgése hozott vissza.

Új üzenet: 

Ismeretlen: Sajnálom, ez a levél nekem is annyira fájt akkor, mint neked most. Nézd meg a levélen szereplő dátumot. 2015.06.24. Éppen egy héttel később, 07.01.-én Lara elhagyta ezt a világot. Nyisd ki a szemed, ez nem véletlen...

Úgy éreztem, egy világ dőlt össze bennem, körülöttem megszűnt minden és csak a fájdalmat, csalódottságot éreztem magamban.

Megalázott, megcsalt, és még talán ezt a lányt is bántotta. Ezek után hogyan hinnék neki? Lehetetlen lenne. Telefonomra pillantottam, majd az üzenetre, végül pötyögni kezdtem.

Én: Hiszek neked. Sajnálom. De ez nem az én hibám, éppen annyira az áldozata vagyok, mint Te. Találkozzunk...

Igyekeztem kezdeményezni, hogy minnél többet megtudhassak a történetről.

Ismeretlen: Bárcsak ilyen könnyű lenne, de nem. Skyler ez nem így megy, nekem bosszút kell állnom. A bosszúm pedig akkor teljesül be, ha úgy végzed, mint Lara....

Kezem mégjobban remegni kezdett, az ideg mellett a félelem érzet is erősödött bennem.

Én: Kérlek beszéljük meg...

Sikertelen üzenetküldés...

Letiltott... dühösen magam mellé dobtam mobilom, majd tenyereimbe temettem arcomat, a bejárati ajtó pedig kinyílt.

- Skyler! - hallottam meg Christopher hangját, amely egyre közelített felém. - Sky, hol vagy?

Nem válaszoltam, csak csöndben sírtam a fotelban ülve.

- Válaszolhattál volna - szólalt meg egész közelről a hang. Fejemet felemeltem, jobb kezemmel elsimítottam arcomból a hajzuhatagot, majd rá emeltem tekintetemet. - Te sírtál?

- Mikor akartad elmondani? - szegeztem neki kérdésem, majd mikor csak értetlenül nézett rám, felemeltem a képet amin Laraval szerepelt. Szemei kikerekedtek, majd nagyot nyelt. - Szép lány volt. 

- Szóval megtaláltad... - felelte halkan, majd letérdelt elém. - El akartam neked mondani! - szorította meg kezeimet, én pedig tekintetemmel kísértem végig tettét. - Igaz, néhány hónapig volt köztünk valami, de szakítottunk! Ő pedig már nem is él...

- Te ölted meg? - szegeztem neki kérdésem felbátorodva, mire szemöldökei az égbe szaladtak. - Ne tedd nekem a fejed Chris, válaszolj! - kiabáltam rá, arcára pedig gúnyos mosoly kúszott.

- Szerelmes voltam belé, hogy bánthattam volna? - rázta meg fejét, bennem pedig egyre inkább ment fel a pumpa.

- Szerelmes voltál belém, hogy csalhattál meg? - vágtam vissza.

- Szeretlek most is! Annyira, mint az elején. Az csak pillanatnyi gyengeség volt... - mentegetőzött, de szavába vágtam. 

- Pár hónap neked pillanatnak számít? Akkor a mi néhány évünk csak egy-két nap? - dühösen kitéptem kezeimet övéi közül, majd vállainál fogva próbáltam ellökni, de elkapta csuklóimat, és felpattanva magával rántott. Közel húzott magához, majd szúrós tekintettel méregetett. 

- Fejezd be Skyler, ez már kibaszottul rég volt. Több, mint két éve történ az egész. Azóta csak te voltál nekem, bár egy ideje még te sem - szemrehányóan horkantott egyet - de te nem magyarázhatsz nekem. Álarcosbál Stylesal, aztán egy kis ebéd vele meg még a családodhoz is elviszed...

- Honnan tudod? 

- Mindent tudok rólad. Csak nem gondolod, hogy hagyom bármit megtehess amíg én dolgozom? - szorítása egyre erősebb lett, a csuklóm pedig már sajgott a fájdalomtól.

- Chris engedj el, ez fáj... - szóltam rá, de nem sokat ért, éppen úgy szorította mint előtte.

- Ne játszd az agyad Skyler, inkább nőlj fel agyilag a korodhoz - suttogta nyugodt hangnemmel, én pedig sértései után felbátorodtam.

- Felnőttem hozzá, ezért mondom ki gondolkozás nélkül hogy vége, takarodj innen - sziszegtem fogaim között, belőle pedig egy hangos nevetés szakadt elő, majd a fotelba lökött és a kartámlába  kapaszkodva felém tornyosult.

- Elmegyek Graham, de tudod, hogy ez neked most csak még nehezebb lesz... Szar egyedül élni. Styles pedig nem lesz neked elég jó, teljesen más mint ahogyan Te ismered.

Amíg Chris összepakolt, én úgy döntöttem futni megyek. Rég elmúlt hét óra, sötét is volt már, de úgy éreztem most erre van szükségem, hogy lenyugodjak. 

Gyors tempóval szeltem az utcákat, míg egy mondat járt a fejemben, amit ő mondott.

"Styles pedig nem lesz neked elég jó, teljesen más mint ahogyan Te ismered." 

Azt hittem ismerem Christ, de tévedtem. Harrynek hogy hihetek, ha nem is ismerem? Ugyanakkor nem veszíthetem el a hitemet az emberekben. Össze voltam zavarodva, nem tudom mit kellene tennem vagy gondolnom. Kit engedhetek magamhoz közel? Felszaladtam a gáthoz, majd egy korlátnak támaszkodva a folyót nézve pörögtek fejemben a gondolatok.

Telefonom csörgése zavarta meg gondolatmenetemet, előhúztam farzsebemből, majd az üzenetetre néztem.

Ismeretlen: Vigyázz a sötétben, nehogy valaki véletlenül elkapjon. 

A készüléket erőtlenül visszadugtam a hátsó zsebembe, majd kezeimmel ismét a korlátba kapaszkodtam, amit meg is szorítottam dühösen. Most nem féltem, egyszerűen semmit nem éreztem. Mintha nem is létezne most semmi körülöttem. 

Az álmaim soha nem válnak valóra, mind elsötétült és semmissé vált a történtek után. 

Mély levegőt vettem, majd mikor megfordultam volna, két kar fonódott derekam köré. Hirtelen megugrottam, majd mikor fejemet hátra fordítottam volna hogy megnézzem ki az, arcát enyémnek szorítva kényszerített arra, hogy előre nézzek és ne tudjak elmozdulni. Kezeimet felemeltem, hogy segítek magamon, de ekkor elkapta azokat, és egész testemmel a korlátnak nyomott.

Sokkal erősebb volt.

Feje vállamon helyezkedett el éppen annyira, hogy ne tudjam elmozdítani az enyémet, ráadásul kapucni takarta arcát, így álcázva magát, hogy továbbra is ismeretlen legyen számomra. 

Hiába kiabáltam volna segítségért, fényes nappal sem jár erre senki, nem hogy éjjel. A közelben egy ház sem volt, esélytelen lett volna próbálkoznom.

Tekintetemet a mélyen alattam folydogáló folyóra vezettem és ekkor jutott eszembe a mai üzenete.

"A bosszúm pedig akkor teljesül be, ha úgy végzed, mint Lara...."

- Akkor eljött az idő, igaz? - ajkaim megremegtek, ő pedig egy szót sem felelt, csak erősebben kezdett a korlátnak nyomni, én pedig elkeseredetten lehunytam szemeim, és vártam, hogy vége legyen az egésznek.

****************************************************************************************

Hey-ho!!!

Új rész, kedves olvasóim!

Van benne egy elrejtett kis morzsa, aminek később nagy jelentősége lesz, aki megtalálja írja le és tippeljen, mi lehet az! ;)

Remélem elnyeri a tetszéseteket!

Kérlek, írjátok le a véleményeteket kommentben a történetről, a történésekről, és a szereplőkről is!

Tippelni is szabad! ;) 

Nagyon hálás lennék néhány visszajelzésért!

Van egy írói Facebook oldalam is, amit ha belikeoltok megtudtok pár kullisszatitkot, vagy hogy hogyan állok az aktuális résszel!

A link: https://www.facebook.com/sky.graham.blogs

VASÁRNAP ÚJ RÉSZ! 

Előre is köszönöm, ha kommenteltek!

xX Sky. :)